2. fejezet

2. fejezet

Az iskola

Sziasztok! Remélem tetszik majd a feji!És megdobtok néhány komival!Ja és szóljatok ha túl sok a párbeszédes rész!Puszi: Esme

/Poppy szemszöge/

Egész éjszaka nem tudtam aludni. Nem jött álom a szememre. Még mindig apám szavai csengtek a fülembe.

- Ez volt az utolsó csepp a pohárban, utazol Angliába.

Ezt most tényleg komolyan gondolta. Ekkor kinyílt az ajtó és Molly lépett be rajta. Láttam az aggodalmat az arcán. Pizsamában volt és a sötétben mellém feküdt.

- Szia Molly! – és ezekkel a szavakkal betakargattam. Mikor már összebújtunk így szólt:

- Azt hiszem most túl messzire mentél! –mondta egy kis éllel, de hallottam a hangjában a szomorúságot és azt, hogy apánk komolyan gondolta a költözésemet is. És igaza volt. Most túl messzire mentem. Nem szabadott volna, de már nem változtathatok a múlton. Már megtörtént velem.

- Tudom!- csak ennyit mondtam. Elég kellemetlen volt tudni, hogy rosszul cselekedtem.

- De Anglia az szörnyen messze van. – aggódott tovább. És ez már nekem is eszembe jutott. Nem láthatom Mollyt minden nap, és ha bentlakásos iskola lesz, akkor még minden nap beszélgetni sem tudunk.

- De legalább ott is angolul beszélnek!

- Nem lesz semmi baj! Ígérem. – a szavaimmal pont az ellenkezőjét mondtam, mint amire gondoltam, de tudtam, hogy Molly erős. Hiányozni fogunk egymásnak, de túl fogjuk élni. Húgomat ezután elnyomta az álom, de én rosszabbul voltam ennél. Nem aludtam egész éjszaka.

/Másnap/

Miután felöltöztem áthívtam barátnőmet,(mivel apu dolgozni volt) és Anglia után böngésztünk az interneten.

- Úristen! Angliában évente kétszáz napot esik az eső!- törtem ki. Barátnőm a szobámba fel-alá járkált.

- Megállás nélkül depressziós leszel! –mondta. Ettől nem derültem jobb hangulatba. Ha ő menne, ő sem örülne ennek a beszólásnak. Molly éppen a cipőimet pakolta egy bőröndbe.

- Most is az! – mondta Molly.

- Úgy értem kedvetlen! –javította ki barátnőm.

- De a napfényhiány túlzott súlygyarapodáshoz vezethet. A Dr. House-ban mondták egyszer. –mondta barátnőm. Közben tovább pakoltak húgommal. Egy nagyot sóhajtottam.

- Ezeket kár vinned! – mutatott két szandálra mindentudó barátnőm.

- Nem bírják a vizet. –folytatta.

- A tiéd lehet! – mondtam. Egy mosollyal köszönte meg.

- Ugye megígéred, hogy minden nap beszélünk, becsszó? – nyávogtam egy kicsit neki, de az érzéseimnek nem tudtam parancsolni.

- Nélküled minden szívás lesz! –mondta miközben új cipőjét próbálgatta.

- Óóóó te vagy a legjobb barátnő! Úgy fogsz hiányozni! – szaladtam oda hozzá és megöleltem. Tesóm egyre durvábban rakodta a ruhákat.

- Oké, nézzük meg a netet. – mindketten odaültünk mellé. Ezt írtam be Abbey Mount School. Mikor behozta az új iskolám nevét egyből mindketten egy formán reagáltunk:

- Úristen! Szent egek! –mondtuk egyszerre mindketten.

- Az Abbey Mount iskola független bentlakásos iskola minden 12 -17 éves lányok számára. 1792-ben alapították. Anglia egyik legjobb iskolái között van. Szeretettel várjuk minden kedves lány jelentkezését! – olvastam fel a szöveget az internetről.

- Ez csupa tégla. Oh légyszi mondd, hogy nem vidéken van. – sipítoztam tovább.

/néhány óra múlva/

Apám hazajött a munkából és egyből búcsúzkodnom kellett Molly-tól és barátnőmtől. (neve: Sue) Nehezen hagytuk el egymást, de mindketten megígértük, hogy hívjuk egymást telefonon és minden nap beszélgetünk számítógépen. Testvérem sem volt elragadtatva hogy mennem kell Angliába és nagy öleléssel búcsúzkodott el tőlem. Apa megköszörülte a torkát jelezve, hogy mennem kellene. Nagyon csúnyán néztem rá és elköszöntem tesómtól is. Molly sírva is fakadt, de már nem maradhattam tovább. Beszálltam a kocsiba és elindultunk a repülőtér felé. Ez alatt volt időm laptopozni is. Mivel apuval nem igen álltam szóba. Mikor megérkeztünk a repülőtérre egyből elindultunk az Angliába tartó gépre. Egymás mellett volt a helyünk apámmal, de én olvastam ő pedig a munkájához tartozó lapokat, kötvényeket, fizetési lapokat nézegette. Amikor az ebédet elénk hozták csak jó étvágyat kívánt, de nem válaszoltam neki. Nagyot sóhajtott és enni kezdett. Én is hozzákezdtem, de egy falat sem akart lemenni a torkomon. Tovább olvastam a könyvemet, mert egy nagyon izgalmas résznél tartottam. Mikor befejeztem az evést intettem a személyzetnek, hogy vigyék el a tálakat. Apám is odaadta a saját tányérját. A kiszolgálás nagyon jó volt az első osztályon. Gondolom a bentlakásos iskolába nem lesz ilyen. Vetettem egy szemrehányó pillantást apámra és ő szinte olvasott a gondolataimba így szólt:

- Az iskola is kiváló és jó lesz a kiszolgálás! – mondta. Én bólintottam, de fenntartásaim voltak a dolog ellen. Mikor leszálltunk a repülőről egyből egy taxi felé vettük az irányt. Rengeteg csomagot hoztam az új iskolába. Apu ezt is megjegyezte. Bár nem is szidóan csak viccelődve. Egy városba értünk egy fél óra múlva: egy kis városba. Már itt nem laknék szívesen. De mi itt nem álltunk meg. Tovább mentünk és egy még kisebb településen mentünk tovább. Az iskola még mindig nem itt volt. Még mentünk körülbelül egy órát és megpillantottam a kopár terület közepén egy nagy épületet. Egy kastélyszerű volt. Egy régi kastély. Az iskola lehetett. Néhány percen belül odaértünk. A taxi pont az iskola épületével szemben állt meg. És akkor megpillantottam az új iskolámat.